Megcsap a friss kávé illata, amikor kora este belépek a kedvenc
kávézóm ajtaján, megmenekülve a zuhogó eső elől.
Amikor apával ideköltöztünk egy évvel ezelőtt, az első
dolgaim között szerepelt, hogy keressek egy eldugott kis kávézót valahol a
Szajna partján, ahová bármikor elmehetek, ha gondolkozni akarok, vagy csak
magányra van szükségem. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy a PissenLait a
legjobb hely, amit találhattam. A kávéház egy szűk kis utca sarkán található, a
Szajna mellett. Kívülről annyira lepukkant helynek tűnik, hogy először be sem
akartam menni, de végül eszembe jutott az a bizonyos szólás a könyvről és borítójáról*, tehát mégiscsak benéztem.
A PissenLait utcára néző ablakai előtt néhány asztal és szék
található, hátha valaki szívesebben ülne ki a szabadba. Tehát kívülről pont ugyan olyan, mint bármelyik másik presszó, a világ bármely más pontján. Azonban ha valaki rászánja magát, hogy bejöjjön, rá kell ébrednie,
hogy az egész hely pont úgy néz ki, ahogyan egy tinédzser lány elképzeli álmai
eldugott kis kávézóját. Az apró pultnál néhány fából készült bárszék sorakozik,
a pici kávézóasztalok mellett pedig székek vagy puffok helyett babzsák fotelek
helyezkednek el. A helyiség tele van virágokkal és növényekkel, és ez még nem
minden – a kávéházat esténként csupán falra függesztett karácsonyfaizzók,
polcokon elhelyezett gyertyák és néhány olvasólámpa fénye világítja be, és
általában halk, lassú zene szól. Egyszóval az egésznek elég elvarázsolt hatása
van, de pontosan ezért imádom.
- Szia Tana. – üdvözöl Élodie, a pultos lány, amikor
észreveszi, hogy bejöttem. – A szokásosat kéred?
- Szia! – mosolygok rá, miközben a pulthoz lépek. – Igen,
köszi.
- Ülj le nyugodtan, majd viszem.
- Rendben.
- Santana van itt? – néz ki az irodába vezető ajtó nyílásán hirtelen
Amélie, az üzletvezető.
- Igen, Ő az!
- Szia, Amélie. – intek felé, miközben elindulok az egyik,
Szajnára néző ablak melletti sarokban lévő asztalhoz, és levetem magam a
babzsák fotelbe. Mindenki tudja már, aki itt dolgozik, vagy netalán hozzám
hasonlóan ide jár néhanapján, hogy az a babzsák fotel már szinte a saját
helyem, így soha senki sem foglalja el. Még akkor sem, ha épp nem vagyok itt; ezt
Élodie mesélte még néhány hónapja.
- Tessék, itt a tejeskávéd, 4 cukorral, ahogy szereted. –
teszi le elém a csészét a lány néhány perc elteltével, mögötte pedig Amélie
mosolygós arca jelenik meg, majd a fiatal nő helyet foglal velem szemben.
- Köszönöm. – nézek Élodie-ra hálásan, majd Amélie felé
fordulok. - Hogy vagy? Minden rendben?
- Persze, csak.. Nem megy túl jól az üzlet. Mármint… A
bevételünk 90%-a tőled jön.
- De hát mások is járnak ide, a környékről. Nem? Van az a
pasas, az a huszonéves, őt gyakran látom erre felé.
- Igen, Ő nagyjából 6%. A maradék 4 pedig azok a turisták,
akik eltévednek a városban, és valahogy ide keverednek. – temeti arcát a
tenyereibe, és fáradtan dörzsöli meg a szemeit.
- De ugye nem fogtok bezárni?
- Nem tervezem, de ez most sajnos nem csak tőlem függ. –
Gondterhelt arca kissé kétségbe ejt.
- Hát.. Majd mondom pár embernek, hogy jöjjön. – kavargatom
a kávémat, miközben a nő alakját figyelem. – Csak nincs túl sok olyan ismerősöm,
akit szívesen is látnék itt.
- Az remek lenne, köszi. Tényleg. Veled mi újság? Jobb már a
helyzet ezzel kapcsolatban?
Némán megrázom a fejem. Nem, még mindig nincsenek barátaim.
- Ezt szomorúan hallom. Remélem, tudod, hogy én egész nap
itt vagyok, ha szükséged van valakire...
- Persze, hogy tudom. – bólintok.
- Akkor jó. Szívesen beszélgetnék még, de most muszáj
visszamennem dolgozni. Igaz, hogy vendég nincs túl sok, de papírmunka, az van
elég.. –áll fel hirtelen Amélie.
- Menj nyugodtan, nem szeretnélek feltartani. Kitartás. –
küldök felé egy utolsó, biztató mosolyt, majd az ablak felé fordulok.
Az üvegen tompán koppannak az esőcseppek, amik a járdát
áztatják. Sokan állítják, hogy Párizs sokkal szebb, amikor esik. Én valahogy
nem tudok dönteni. Párizs mindenhogy szép.
Sóhajtva húzom elő a táskámból Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyvét, kinyitom a
zsebkendő által jelzett oldalon, és olvasni kezdek az asztalon lévő kis
olvasólámpa fényénél, miközben jobb kezemben a csészémet szorongatom, és
néha-néha belekortyolok a meleg kávéba.
A hangszórókból Rihanna Half Of Me-je szólal meg, mire az
ujjamat két oldal között hagyva becsukom a könyvet, és magam elé meredve
gondolkozni kezdek.
Mióta eljöttem New Yorkból, úgy érzem, hogy nem vagyok már
ugyan az az életvidám, fiatal lány. Mintha azt a felemet ott hagytam volna
Amerikában, és csak ezt a visszahúzódó, csendes lányt hoztam volna magammal.
Talán anya halála miatt van, vagy a hirtelen költözés miatt. Fogalmam sincs, mi
lehet az oka, de valami hiányzik az életemből, ami eddig megvolt. Vagy csak
beképzelném magamnak, és igazából én vagyok az oka az egésznek, mert még nem
vagyok kész arra, hogy tovább lépjek? De
mégis ki lenne képes túllépni az anyja halálán, és azon, hogy mindent és
mindenkit, akit szeretett, csak úgy a háta mögött hagyott egyik napról a
másikra? Én nem. Még nem.
Hirtelen eszembe jut Nat, mire kissé összeszorul a torkom,
és pislognom kell, hogy nem bőgjem el magam. Anya mellett Ő az, aki a legjobban
hiányzik. Kívánni sem lehetne jobb barátot nála. Hiába állítja mindenki, hogy
fiú és lány között nincs barátság, mi vagyunk a szabályt erősítő kivétel. Olyan
nekem, mint a bátyám, bár az utóbbi néhány hétben megszakadt közöttünk a
kapcsolat. Írtam ugyan neki Facebookon, tweet-eltem neki a Twitteren, még hívni
is próbáltam, de semmire sem reagál. De még csak nem is posztolt semmit, sehol.
Eszembe jutott már mindenféle ok, ami ezt előidézhette. Mindenre gondolok, még
a legrosszabbra is, de biztos vagyok benne, hogy nem halt meg, vagy ilyesmi.
Nem, azt megérezném. És biztos, hogy nekem szóltak volna róla, ha bármi ilyesmi
történik, hiszen mindenki tudja, aki ismer minket, hogy szinte testvérek
vagyunk.
Rihanna elhallgat, és hirtelen valami pörgős dallam szólal
meg, mire én összerezzenek, néhány csepp kávé pedig a pulcsimon végzi. Lerakom
a csészét a kistányérra, és zavartan kezdem el kicsit dörzsölgetni a pulóvert,
hátha attól valamennyire elhalványulnak a barna foltok a világosszürke
szöveten, de csak rontok a helyzeten.
- Ezt nem hiszem el.. – motyogom az orrom alatt
összeszorított fogakkal.
- Minden oké? – érdeklődik Élodie óvatosan, amikor látja,
hogy idegesen a hajamba túrok, és hagyom, hogy a kósza tincsek az arcomba
hulljanak.
- Igen, csak kicsit leöltöttem magam, ennyi.
Nem is foglalkozom tovább a pulcsival, inkább ismét kinyitom
a könyvet, és elmerülök Lia kósza, olykor ijesztő gondolatainak Laurie H.
Anderson által elém tárt világában. A sorok annyira magukkal ragadnak, hogy észre
sem veszem, hogy több mint két órája olvasok a PissenLait-ben.
- Santana, nem szeretnélek kirakni, de 10 perc múlva zárunk. – áll meg az asztal mellett Amélie, amikor épp
belekezdenék egy újabb fejezetbe.
- Ennyire elrohant az idő? – kerekednek el a szemeim, hiszen
tudom, hogy a kávézó este 11-kor zár be.
- Igen, eléggé. – mosolyog a nő kedvesen. – De ha megvársz,
mehetünk együtt a Champs-Élysées-ig.
- Rendben. – csukom be a könyvet, és a kávécsészémért
nyúlok, és csak ekkor tűnik fel, hogy az már rég nincs előttem. Úgy tűnik,
tényleg eléggé belemélyedhettem az olvasásba, ha még azt sem vettem észre, hogy
Élodie elvitte előlem az üres bögrét, sőt, azt sem, hogy a lány már elment.
Sóhajtva tápászkodom fel a babzsák fotelből, miközben azon
jár az agyam, hogy apa valószínűleg rám fog pirítani egy kicsit, amiért ilyen
későn megyek haza, és nem szóltam semmit. Miközben belesüllyesztem Anderson
regényét a táskámba, hunyorogva próbálom megállapítani, hogy vajon esik-e még
az eső odakint, azonban nem jutok sokra.
- Mehetünk? – hallom meg hirtelen Amélie hangját.
- Persze. – kapom fel a táskámat. – Nem tudod véletlenül,
hogy esik-e még?
- Zuhog.
- Ó. Oké.
A fiatal nő kinyitja az ajtót, előreenged, majd mielőtt ő is
kijönne, leoltja a lámpákat az üzletben. Ahogy kilépek az esőbe, felhúzom a
fejemre szövet pulóverem kapucniját, azonban tudom, hogy nincs sok értelme,
hiszen pillanatokon belül teljesen át fog ázni. Amíg Amélie a zárakkal
ügyeskedik az utcai lámpák tompa fényénél, én elsétálok az utca másik oldalára a Szajna partjáig, és néma
csendben bámulom a folyó vizét tarkító esőcseppeket. Érzem, hogy a pulóverem
egyre nehezebb és nehezebb lesz, ahogyan ázik, ezért megfordulok, hogy
megnézzem, Amélie bezárta-e már a boltot, de meglepődve veszem észre, hogy a nő
nincs sehol. Ide-oda kapkodom a fejem, keresem az alakját az utcán arra, amerre
mentünk volna, a másik irányba is, sőt, még abba az utcába is benézek, amelyre
a PissenLait ablakai nyílnak, de sehol senki.
Összezavarodva állok ott a Szajna partján, egyedül.
Szokásomhoz híven egyből a legrosszabb dolgokra gondolok, de nem hallottam
hangokat, tehát biztos, hogy nem rabolták el, vagy ilyesmi. Itt hagyott volna?
De hát még Ő mondta, hogy ha megvárom, akkor mehetünk együtt egy darabon.
- Hát ez remek…
Idegesen rángatom elő a fülhallgatómat a táskám egyik
zsebéből, előhúzom a telefonom, elindítok valami lassú zenét, és elindulok a Champs-Élysées
felé, mellkasomban azzal a mindennapi, szorongó érzéssel, ami általában akkor
szokott rám törni, amikor egyedül érzem magam. Már nem csak a pulcsim csurom
víz, hanem az arcom is, így utat engedek néhány előtörni vágyó könnycseppemnek,
hiszen mi értelme visszatartanom őket? Senki sem látja. És senkit sem érdekel.
Csak Nat-et érdekelné. Meg apát, ha tudna róla.
- De Nat nincs itt. – szólal meg egy vékony hang a fejemben.
– Elfelejtett. Tovább lépett. Neked is ezt kéne tenned
- Dugulj el. – suttogom halkan, miközben fázósan összefonom
karjaimat a melleim alatt.
- Oké. De azért gondolkodj el ezen.
- Fogd már be!
Hiába próbálok a zenére koncentrálni, az agyam minden áron a
(volt) legjobb barátomra akarja terelni a figyelmemet. Tényleg elfelejtett
volna? Ilyen könnyen? Nem, az nem lehet. Senki sem tud ilyen könnyen túl lépni
valamin, ami több évig az élete része volt. Lehetetlen.
Az utca végén felsejlenek a Champs-Élysées fényei, nekem
pedig eszembe jut, hogy már elég későre jár, így kissé megszaporázom a
lépteimet. Már nem csak az arcom, hanem a hajam is csurom víz, és a pólóm is
kezd átnedvesedni átázott pulóverem miatt. Ahogy kiérek Párizs leghíresebb
sugárútjára, lesietek az egyik, metrómegállóhoz vezető lépcsőn, és néhány
kíváncsi szempár kereszttüzében megállok a peronon. Amikor a metró közeledik a
megállóhoz, megérzem a szokásos, hűvös szellőt, és mivel vizes ruháim miatt
eleve fázom egy kicsit, most vacogni kezdek. Homlokomra tapadó, nedves
tincsekben álló hajamból csöpög az esővíz, öltözékemből pedig több mint
valószínű, hogy úgy lehetne kicsavarni a nedvességet, mintha frissen lennének
kimosva.
Mikor a metró végre beér a megállóba, elsőként szállok fel,
és megkeresem a többi utastól legtávolabb lévő helyet. Lehajtom a fejem, és
próbálok a zeneszövegre összpontosítani. Egyszer sem nézek fel az alatt a három
megálló alatt, amit hazáig meg kell tennem, hiába érzem magamon szempárok
millióit. Csak akkor pillantok körbe, amikor a metró megáll a Bastille-nál, én
pedig nyíló ajtóhoz lépek. Senki sem figyel rám, az én figyelmemet azonban
felkelti valaki. Háttal áll nekem, a fenti kapaszkodók egyikét szorongatja, és alakja már-már zavaróan ismerősnek tűnik.
- Nézz ide.. Nézz már ide! – ismételgetem magamban, miközben
elhagyom a szerelvényt, de nem fordul felém. Egy röpke pillanat erejéig
megállok, és megvárom, amíg a metró tovább indul, hátha így meg tudom nézni a
férfi (vagy fiú) arcát, azonban nem járok sikerrel, mert pont elnéz a másik
irányba. Ilyen az én szerencsém.
Kissé összezavarodva indulok el a lépcső felé. Kettesével
szedem a fokokat, hiszen már nagyon későre jár, és előre érzem, hogy ezt nem
fogom tudni kimagyarázni apánál. Pláne nem így, csurom vizesen. Átrohanok a
téren, és sietős léptekkel fordulok be a Lyon utcába. A kapuhoz érve gyorsan
beütöm a kódot, majd betolom a társasház nehéz ajtaját, és a lift helyett ismét
a lépcsőket választom. Eszelősen kapkodom a levegőt, mire felérek az ötödik
emeletre, és szinte végigrohanok a körfolyosón, egy röpke pillantást sem vetve
a belső udvarra, miközben kinyitom a táskám, hogy előkutassam a lakáskulcsomat.
Próbálom minél halkabban bedugni a kulcsot a zárba, hátha apa mégsem várt meg,
és már alszik, de épphogy elfordítanám a kulcsot, az ajtó kinyílik. Ennyit
erről.
- Szia, Apa… - erőltetek magamra egy mosolyt.
- Gyere be.
Sóhajtva lehunyom a szemem egy pillanatra, miközben belépek
a lakásba, és elkezdem levenni magamról a csurom vizes ruhákat.
- Menj, zuhanyozz le, és aztán gyere a konyhába. Addig
csinálok neked egy teát, mert úgy látom, jól eláztál. Nehogy megfázz. – mondja
halkan, mégis határozottan, miközben elveszi tőlem a pulcsimat.
- Oké… - indulok el a szobám felé, hogy összeszedjem a
zuhanyzáshoz szükséges holmikat, de hirtelen visszafordulok felé. – Apa?
- Igen?
- Ne haragudj. Meg tudom..
- Menj. Ezt majd utána megbeszéljük.
- Oké. – hajtom le a fejem, majd ismét a szobám felé veszem
az irányt, ezúttal végérvényesen. Néhány perc elteltével a pizsamámmal a
kezemben, papucsban csoszogok be a fürdőszobába. Leveszem a maradék nedves
ruhát magamról, majd beállok a zuhanyzókabinba, és elkezdem folyatni magamra a
forró vizet. Leírhatatlanul jó érzés, ahogyan a már szinte égető hőmérsékletű
víz felmelegít egy kicsit. Csak engedem magamra a vizet néhány percig, majd nekiállok
megmosni a hajamat és lefürdeniMagam köré tekerem a törölközőt, és kilépek a
kabinból. A fürdőszobát ellepi a gőz a meleg víznek köszönhetően, így le kell
törölnöm a tükröt a kezemmel ahhoz, hogy láthassam magam benne. Egy
kifejezetten szomorú lány bámul rám vissza, miközben felkontyolom nedves
hajamat, de lassan kezdek hozzászokni a látványhoz.
Nagyjából 5 perc múlva megyek vissza a szobámba a fürdőből,
majd onnan nehéz szívvel, de beandalgok a konyhába. Apa a pultnak támaszkodva
áll, összefont karokkal, és szigorú arccal pillant rám, de valami furcsa
gyengédséget is látok a szemében. A teám ott gőzölög a pultra téve egy hatalmas
bögrében. Felülök az egyik bárszékre, két kezem közé fogom a csészét, hogy melegítse
kicsit a kezemet, miközben ide-oda forgatom magam alatt a széket, és halkan
kopogok a körmömmel a bögrén. Óvatosan megköszörülöm a torkom.
- Hallgatlak. – töri meg hirtelen a csendet, mire
összerezzenek.
- Én.. Tudod, mondtam, hogy elmegyek a PassenLait-be. És
elkezdtem olvasni, és annyira belemerültem a könyvbe, hogy elrepült az idő, és
már fél 11 volt amikor észbe kaptam.
- Mégis majdnem éjfélre értél haza. A Champs-Élysées innen
csak 20 perc, onnan a kávézód negyed óra séta. Szóval hol voltál a maradék 50
percben?
- Még nem fejeztem be.. Szóval, el akartam indulni, de
Amélie azt mondta, hogy ha megvárom, akkor jöhetünk együtt a sugárútig. Szóval
megvártam, és amíg bezárta a boltot, én a Szajnát néztem.. És mire
visszafordultam felé, egyszerűen eltűnt!
- Santana! Nem vagyok vicces kedvemben! – emeli fel a
hangját.
- Nem viccelek, Apa! – vágok vissza. – Tényleg így történt.
Úgyhogy utána egyedül jöttem. Ennyi.
- Értem.
Lassan felemelem a bögrét, és óvatosan belekortyolok a forró
teába. A kedvencem.
- És annak megkérdezhetem az okát, hogy miért vagy
mostanában ennyire.. magad alatt?
Nagy szemekkel pillantok rá, mire folytatja.
- Nem jársz el sehová, nem mész el senkihez, nem hívsz ide
senkit. New Yorkban annyi barátod volt, annyi programod volt és annyira vidám
voltál! Mi történt, Sannie?
- Én csak.. Hiányzik Anya.
- Nézd. – jön oda mellém, és helyet foglal a mellettem lévő
széken. – Tudom, hogy Anyád volt az, akivel bármiről tudtál beszélgetni, és aki
előtt nem voltak titkaid. És nagyon sajnálom, hogy én nem tudom betölteni a
szerepét az életedben, de meg kell tanulnod túl tenned magadat dolgokon. Tudom,
hogy könnyű, és nem azt kérem, hogy felejtsd el. Soha nem fogjuk elfelejteni,
itt van a szívünkben. De ez nem nyomhatja rá a bélyegét az életedre. Ennyire
nem. Legyél erős, Santana. Mosolyogj, szerezz barátokat, ismerkedj. Próbáld meg
élni az életed, mert csak egy van belőle. Nem szabad, hogy arról szóljon, ami
elvesztettél. Annyi lehetőség van még előtted! Élj velük, használd ki őket! –
teszi a vállamra a kezét.
- Ez nem ilyen egyszerű, Apa. – törlök le egy lecsorduló
könnycseppet az arcomról.
- Tudom, hogy nehéz neked, Kincsem. Nekem sem könnyebb,
elhiheted. De az élet nem áll meg, hiába is szeretnéd. Megy tovább, és tartanod
kell vele a lépést. Mindjárt kezdődik a suli. – Csak ezt a témát ne. –
Koncentrálj a tanulásra, meg az ének klubra, és a hasonló fontos dolgokra.
- Itt nincs olyan klub. – rázom a fejem.
Ez is egy a dolgok közül, amik New Yorkban maradtak.
- Tényleg? – csodálkozik. – Azt hittem, van.
- Nem. Ezért is nem volt előadásunk az előző év végén..
- Ó. Igaz. – dörzsöli meg az állát. – Szeretnéd, hogy
keressünk neked egy tanárt?
- Nem, mindegy. Viszont.. Most szeretnék lefeküdni, oké? –
kászálódok le a székről. – Elálmosodtam.
- Rendben. Jó éjszakát. Álmodj szépeket! – nyom egy puszit a
homlokomra, a borostája szúrja a bőrömet. – Az élet szép, Santana! Engedd meg
neki, hogy megmutassa!
Nem válaszolok, csak megfogom a teámat, és bemenekülök a
szobámba. Pusztán az ablakomnál lévő, színes égők világítják be a teret.
Óvatosan ülök fel a széles ablakpárkányon kialakított helyemre, amit apa
csinált nekem. Ezért az ötletért mindig is hálás leszek neki, ez a kedvenc
helyem az egész lakásban. Felhúzom a térdeimet, és a bögrémet szorongatva pásztázom
a kivilágított Párizst.
Egy kis idő elteltével a telefonomért nyúlok, feloldom a
billentyűzárat, és miközben céltalanul nyomkodom, betévedek a képeim mappájába.
Ahogy nézegetem a fotókat, rábukkanok egyre, amin Nat vigyorog a kamerába.
Végigsimítok a kijelzőn, és ha csak egy másodpercre is, de halovány mosoly
jelenik meg az arcomon.
- Hiányzol… - suttogom, miközben eszembe jut néhány közös
emlékünk. Köztük a búcsúzásunk is
A könnyek akarva-akaratlanul törnek elő belőlem, és már nem
is próbálom visszafojtani őket. Hagyom, hogy rám törjön a zokogás. Egész testemben
remegek, levegőért kapkodok, és a számra kell szorítanom a kezemet, hogy Apa
ne halljon meg. Hosszú ideig ülök így, Nat képét bámulva, amíg végül álomba nem
sírom magam az ablakpárkányon.* "Ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet!"
